Idén augusztusban vettem részt először Erasmus mobilitási programban. Bár egyetemi éveim alatt sokszor csábított a lehetőség, mégis most éreztem azt, hogy a szükséges szempontokból megértem a feladatra. Rögtön egy olyan helyszínre esett a választásom, amely gyerekkorom óta a bakancslistám elején szerepelt: Izlandra. Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt döntő szempont a helyszín, mégis volt egy másik szempont is, amely legalább olyan fontos szerepet játszott a választásban: a téma, a probléma, amit a választott kurzus körüljár. Biológiatanárként, felelős gondolkodású felnőttként, osztályfőnökként a fenntarthatóság kérdése számomra magánemberként és tanárként egyformán kiemelkedő jelentőségű. Ezen szempontok figyelembevételével esett végül a választásom Izlandon a Greener Schools for a Sustainable Future: Climate Change Education kurzusra, 2023. augusztus végére.
A kiutazásom előtt sok kérdés és bizonytalanság volt bennem, utólag visszagondolva főként azért, mert egyrészt soha nem utaztam még külföldre teljesen egyedül, másrészt nem vettem még részt Erasmus programban – aggódtam, vajon megfelelek-e majd a feladatnak, tudom-e majd teljesíteni a követelményeket. Ezen a bizonytalanságon, talán mondhatni: félelmen rengeteget segített, hogy jóval a kiutazás előtt alakult egy online csevegőcsoport az azonos időben kiutazni készülő Erasmusos magyaroknak. Örökké hálás leszek azért, hogy ez a csoport létrejött! Nagyon hamar kezdett megfogalmazódni bennem a gondolat, hogy ez a csereprogram számomra legalább olyan fontos és értékes hazai kapcsolatokat hoz majd, mint nemzetközieket. Magyar utazótársaim az első pillanattól fogva kedvesek, segítőkészek voltak, ugyanaz az izgatottság és készülődés volt bennünk, hatott át minket. Mire ténylegesen a reptéren álltam a csomagjaimmal együtt, már hat másik utazótársam integetett a kapunál – már tudtuk, melyik reggel ki-kivel megy majd a képzési helyszínre, melyik estét hol töltjük majd és szabadidőnkben hová kirándulunk majd együtt. Miután este megérkeztünk a csodálatos Izlandra és a kint élő magyarok segítségével kocsival mindenki eljutott a szállására, meg is terveztük az első közös (még képzés előtti) napunkat: autóbérléssel bebarangoltuk Izland déli tájait. Közel 700 km-et tettünk meg egy nap alatt és láttunk lenyűgözőbbnél lenyűgözőbb tájakat, csodálatos vízeséseket, lélegzetelállító partszakaszokat, imádnivaló lundákat, könyvbe illő gleccserlagúnákat. Nagyjából ezen az első napon estem szerelembe ezzel az országgal és fogadtam meg, hogy még biztosan visszajövök – és vált ez a fogadalom a kurzus végére több kurzustárssal együtt közös fogadalommá.
Kiutazásom előtt több pontban fogalmaztam meg magamnak azt, hogy mit várok a mobilitástól. Olyan konkrét ismereteket, ötleteket és tippeket szerettem volna kapni, melyek segítségével fejleszthetem tanulóim és kollégáim környezettudatos gondolkodását, és hozzájárulhatok ahhoz, hogy az iskolám, amely egyébként örökös ökoiskola, egy fenntartható és környezettudatos XXI. századi iskolává váljon. A választott kurzus maximálisan megadta azt, amit vártam és nemcsak azért, mert az oktatónk lenyűgöző szaktudásával és kreativitásával, a mindennapi munkájából merített jobbnál jobb ötletekkel igyekezett színesíteni és gazdagítani a tudástárunkat, hanem mert a kurzus egésze alatt működött a közös tudásmegosztás a kurzus résztvevői között – így hallhattam a finn iskolák példaértékű hozzáállásáról a fenntarthatósághoz, a német és francia iskolák oktatásba integrált fenntarthatósági jó gyakorlatairól, a görögök vagy a horvátok praktikáiról. Változatosabbnál változatosabb munkaformák, pár- és csoportmunkák keretében cseréltünk tudást és tapasztalatot, ismertük meg egymás országának oktatási sajátosságait és a fenntarthatósági kérdésekhez való hozzáállását. Ötleteltünk, vitáztunk, hallgattunk és meséltünk inspiráló és támogató közegben. Úgy vélem, ha mindez csak az izlandi Center Hotel falai között történik, már akkor is többet kaptam volna, mint amit vártam. De a mi kurzusunk a falakat is átlépte – a nemzetközi kapcsolatok közös kirándulások és tevékenységek során épültek, mélyültek. Fogócskáztunk Reykjavík főterén, Izland reforesztációja keretében ültettünk együtt fákat (kb. kétszáz facsemetét) a Reykjanes-félszigeten, együtt álmélkodtunk azon, hogy a geotermikus áreában a felbugyogó víz az orrunk előtt forr, kaptunk vezetést a hellisheidi erőműben és csodáltuk meg, hogyan hasznosítja egy egész ország a geotermikus energiát fenntarthatóan, ettünk lenyűgözően finom paradicsomot a geotermikus energiával fenntartott paradicsomfarmon. És miközben ebben a csodaországban utazva megközelítettük ezeket a helyszíneket, buszútnyi hosszúságú beszélgetéseket folytattunk és álmélkodtunk azon a felfoghatatlan szépségen, ami körülvett minket. Szabadidőnkben bálnalesen ha bálnát nem is, de delfineket csodáltunk, világítótornyokat fedeztünk fel, vízeséseknél áztunk bőrig lenyűgözve, együtt szurkoltunk a párpercenként feltörő gejzírnek, sétáltunk az Eurázsia és Észak-Amerikai kőzetlemezek határán és élveztük a reykjavíki fehér éjszakákat.
Kifejezetten szomorú voltam, mikor a kurzus véget ért, még akkor is, ha számtalan fogadalom született közelebbi és távolabbi vidékről származó kurzustársaimmal a viszontlátásra. Csevegőcsoportok alakultak, közösségi média-ismeretségek köttettek, e-mail elérhetőségek cserélődtek. Az utolsó napot, mintegy keretes szerkezetként, a kiutazó magyarokkal töltöttem. Voltunk a lélegzetelállító Perlan múzeumban és a Reykjavíkhoz közeli skanzenben. Úgy köszöntöttük egymást, mint régi kedves ismerősök és mindenki csillogó szemmel mesélt a saját kurzusáról, izlandi élményeiről. Este 10-kor, még világosban ácsorogva a buszmegállóban köszöntünk el egymástól megfogadva, hogy ha mindenki hazaért, legkésőbb télen megtartjuk az első találkozónkat Magyarországon. Éjjel sokáig álltam a szállásomtól pár percre fénylő világítótorony lábánál csodálva az óceánt és Reykjavík fényeit. Azon gondolkodtam, vajon kikkel és mikor fogjuk együtt megnézni évtizedek múlva, mekkorává cseperedtek az általunk ültetett fák, vagy melyik újdonsült barátommal jövök vissza megcsodálni a sarki fényt. Egy biztos: felbecsülhetetlen értékű tudás és nemzetközi ismeretség, barátság volt a legnagyobb csodája ennek az Erasmus csereprogramnak, és örökre hálás leszek azért, hogy mindezt a világ egyik legszebb helyén élhettem meg.