I.

– Póló?
– Megvan.
– Nadrág?
– Bent.
– Alsónemű?
– Minden napra, plusz egy váltásnak.
– Pizsama?
– Okés.
– Rendben. Akkor már csak a tisztasági, de azt mindjárt összerakjuk, a cipő, meg a pulcsi, ami meg holnapra fog megszáradni – pipálgatott elégedetten anyukám az osztályfőnök által írt listán. – Ja meg a társasjátékok. Hosszú lesz az út, legalább lekötitek magatokat valamivel – mosolyodott el, és a homlokomra nyomot egy puszit.

Vasárnap este volt, pontosan 18:34. Öcsém telózott, meg random fel-felröhögött (őszintén nem tudom, mi lehetett olyan vicces a Székelyföldről szóló honlapon…), anyukám pedig éppen segített nekem a másnapi kirándulásra való pakolásban, amitől szó szerint be voltam zsongva. Még az iskola nyerte az osztálynak a lehetőséget, hogy 4 napot töltsünk Erdélyben – ja és egyébként közben kismilliárd programon vegyünk részt –, méghozzá teljesen ingyen! Hétfőn Bethlen Gábor szülőháza, Vajdahunyad, Déva, kedd Gyergyószárhegy, Gyilkos-tó… Igazából milliószor ismételtem már el fejben, de így, hogy egyetlen nap választott csak el a kirándulástól, sokkal valóságosabbnak hatott az egész.

– Hanna. Hanna! Föld hívja Hannát… – ismételgette unottan öcsém a nevem, miközben az ágya szélén ülve pötyögött telefonján.
– Mivan??? – fordultam felé.
– Tudtad, hogy Erdélyben, vagy ahová mentek idk, szóval ott vannak medvék? Tudod… cuki macikák… – vigyorgott rám komiszul.
– Nem mondod, Sherlock! – forgattam a szemem. – De sajnálatos módon nem fognak felfalni minket, úgyhogy kár is reménykedned.
– Menj, válaszd ki melyik társasjátékokat szeretnéd elvinni az útra. Addig berakom a szükséges iratokat. A személyi kell, vagy melyik? – kérdezte anyukám, miközben leakasztotta táskáját a fogasról, és keresgélni kezdett.
– Igen, az – adtam meg gyorsan a választ, mire csak egy semmitmondó hümmögés érkezett.

A társasjátékos polc előtt állva elfogott a bőség zavara. Egy 2x4-es polcrendszer tele játékokkal, plusz a legalsó sorban négy kosár szintén tömve. Volt ott minden: Uno, Dixit, Activity meg egy halom egész népszerű, alattuk Képérzék, Kutyavilág, 7 Csoda, hogy csak néhányat említsek. Ja meg persze jó pár darab, amivel nem hogy nem játszottam, de az egy héttel ezelőtti polcátrendezős délután előtt még a létezéséről sem tudtam.

Minimum 5 percig tétováztam azon vívódva, hogy melyik az, ami élvezhető, buszon is lehet játszani és még a doboza is normális (!) méretű. Ebből annyi lett, hogy felkaptam egy franciakártyát és beírtam egy üzenetet a baráti csoportba, hogy a többiek milyen társasokra gondoltak. Kreativitás max level…

Hangos füttyszó csendült az előszobából, amire odakaptam a fejem. A kaputelefon csöngött.

– Jaj, a pizza! Hanna, légyszi, engedd be a futárt – szólt rám anyukám, mire én fáradt léptekkel indultam ajtót nyitni. Nem volt késő, csak hosszú napom volt. Egész délelőtt bevásároltunk és minimum tíz vagy több boltot megjártunk, helyenként 30 perceket eltöltve. De hát mikor a legjobb bevásárolni, ha nem az utolsó pillanatban…
– Jó napot! Igen, a harmadikra tessék. Rendben. Nyitom – vettem fel, miközben komótosan kezembe kaptam kulcsom és kitártam a bejárati ajtót. Nekitámaszkodtam az ajtókeretnek és azon filóztam, mivel töltöm majd a buszon az időt, merthogy az a 5 óra az nem az a „gyorsan meglesz” kategória… Persze a lányokkal társasozunk, szerepjáték, hasonlók, de ennyi ideig?

***

– Tényleg, végül mi lett a szobabeosztás? Te kikkel leszel? – érdeklődött anyukám, miközben belekortyolt az előtte lévő kólába.
– Hát, ugye első éjszaka Sári, Dina, Kata, Szilvi, Emma, Barbi meg Johanna. Velük. Asszem így, csak furán volt felírva a papírra, ezért lehet, hogy csak Sáriékkal négyen – kezdtem bele, miközben megrágtam a számba vett szalámis pizzafalatot. Anyukám csak hümmögött egyet jelezve, hogy folytassam.
– Aztán második és harmadik éjszakán, ugye akkor már más szállásunk lesz, szóval ott Sára, én, Barbi, Johanna. Bár lehet, Barbiék még beszélnek valamit Abigél tanárnővel, szóval azt még nem tudom biztosan… – hadartam el gyorsan, ugyanis valaki a nevem mondogatta folyamatosan.
– Na Hanna, szóval… ööö izé… hogy majd ma van kedved minecraftozni? – vigyorgott zavartan az öcsém, miközben egy sonkás szeletet piszkálgatott maga előtt.
– Most tényleg? Hallod, ez hogy jön ide??? – reagáltam le ezt a szerintem eszméletlen bugyuta kérdést.
– Hát csak hogy… – kezdett volna bele, de anyukám leintette.
– Hanna, a táborban semmi hülyeség! Ne…
– ...igyunk, ne cigizzünk, ne szívjunk be… – fejeztem be a túlzottan is sokadszorra hallott szöveget, egy hangos sóhajtás kíséretében.
– Igen, nagyjából ennyi. És a fiúkkal se legyen semmi! Semmi csók meg ilyesmi! – Szólt rám szigorúan anyukám. Öcsém egy „Igen igeeen Hanna, igen igeeen” beszólással díjazta, míg én csak a szememet forgattam.
– Komolyan? Szerinted csinálnék ilyet??? – válaszoltam túljátszott felháborodással. Anyukám csak hosszan lehunyta a szemét, majd rövid hatásszünet után megszólalt.
– Csak ígérd meg, hogy nem csinálsz hülyeséget. Apád külön kérte, hogy ezt közöljem veled.
– Anyaaa – nyafogtam, de csak egy szigorú pillantást kaptam. – Ahh rendben. Megígérem, hogy nem fogok cigizni, piálni, drogozni, fiúkat csókolgatni satöbbi – soroltam unottan. – Így megfelel?

Anyukám helyeslően bólintott, én pedig végre folytathattam a csípős szalámis pizzám evését. Hihetetlen, hogy a szüleim ezt nézik ki a 13 éves lányukból…

***

Mire ágyba kerültem, 20:22 volt. A lámpák már kint lekapcsolódtak, és valóban mindenki aludni tért, ami ritka eset. Polcomra feltettem az éppen olvasott könyvem és helyette egy ásítás kíséretében leemeltem a telefonom, még egy utolsó pillantást vetve a baráti csopira. Csak egy „Jó éjt” üzenet érkezett Sáritól, meg egy halom macskás matrica, amivel Dina spamelt. Ugyanaz, mint minden normál este. Beküldtem gyorsan én is egy cicás „good night” gifet, majd visszahelyeztem a telefont az ágy fölötti polcra. Lekapcsoltam a mellettem narancsosan égő lámpát, és befészkeltem magam a kényelmes lila takaró alá, ami – mivel anyukám frissen mosta – kellemes illatot árasztott. Jót fog tenni a pihenés… Bár őszintén szólva, nem tudtam, mikor leszek képes elaludni, ugyanis holnap IRÁNY ERDÉLY!

II.

Az ég koromfekete, a levegő enyhén csípős, és gyengéden szemerkélő eső. Nagyjából így lehet leírni az időjárást a Bethlen előtt hajnali 3:35-kor. Évfolyamtársaim fáradtan, de mégis izgatottan tolongtak a járdán, csomagokkal bőségesen megrakodva. Valószínű rajtunk kívül nemigen volt éber lélek a közelben, legalábbis a suliig vezető úton az egész város néma és mozdulatlan volt. Kettő busz várt ránk, egy fehér és egy karamellszínű, utóbbi nekünk, b-seknek. A szülők a buszsofőr (mint később megtudtuk, István) segítségével pakolták be a bőröndöket a busz alsó részébe, majd egy-egy ölelés, puszi, és „nagyon fogsz hiányozni, írj majd mindennap” kijelentés kíséretében búcsúztak tőlünk, miközben mi egymás után szálltunk fel a járműre.

Én beültem Szilvi mellé a folyosó felőli oldalra, Kata és Edina mögénk, utánuk pedig Sári és Nimród. Miután mindannyian kényelmesen elhelyezkedtünk, ami alatt azt értem, hogy a felesleges táskákat felraktuk az ülések feletti polcra, a hátizsákot a lábunk elé, a kabátokat pedig az ölünkbe, anyukám jelent meg a busz elején, kezében kamerával. Észre sem véve, hogy az egész osztály ott van, és egyedül ő fotózgat (!!!), lőtt pár csudajó képet a fáradt fejemről, csupán mert szép emlék lesz. Aha…

– Csak az én anyukám ilyen cringe? – súgtam oda Szilvinek vörös fejjel, mikor lement a buszról, mire ő halk kuncogással válaszolt. Hát ja, ez egy totális igen.

Egyébként a buszút csendben telt, sokan aludtak, akiket az ébren lévők előszeretettel kameráztak, néhányan zenét hallgattak vagy bámultak ki a fejükből (én ebbe a kategóriába tartoztam), a nagytöbbség pedig halkan beszélgetett egymással.

Őszintén szólva, megvolt az a korai, lágy hangulata az egésznek.

***

– …és akkor 45 perc múlva ugyanitt – zárta le Tamara, az idegenvezető kedves mosollyal a mondatot, amit a csoport fele már maximum fél figyelemmel hallgatott. Egyébként kedves nő volt, érdekesen és melegséggel mesélt, bár olyan lelkesedéssel, akár ha saját tulajdon várába invitált volna.

A hetedik évfolyam nagy része már iszkolt is befelé, mi hatan viszont még mindig ott toporogtunk a várudvaron, Dinára várva, aki éppen a Bethlen-szárnyhoz tartozó lépcsőket próbálta felvázolni a füzetébe. Őszintén, egészen kellemes érzés volt a jó pár órás buszút után végre szabadban lenni ismét. Nagyot szippantottam a tömény virágillattal vegyült levegőbe, miközben élveztem, ahogyan a nap sugarai lágyan melengetik arcomat. A többiek távozásával egészen lenyugodott a hely, engem pedig déjà vú érzés kerített hatalmába. Jártam már itt, vagy 2 éve nyáron, és emlékeimben is hasonlóan élt a vár. Temérdek torony, lépcső, szoba és folyosó ölelt körbe bennünket, mind arra várva, hogy az újonnan érkező turisták felfedezhessék.

– Már nem azért, de nem kéne elindulni...? Csajoook! – húztam magam után Szilvit karjánál fogva. Ő csak nyögött egyet, majd egyedüliként elkezdett követni.
– Nimród nem csaj – nézett fel unottan Sári a telefonjából, amin nagyon böködött valamit. Valószínű a netet próbálta behozni. Sikertelenül.

Első megállónak a kínzókamrák felé vettük az irányt. Mi mással is kezdjünk egy tanulmányi kirándulást a Vajdahunyad várában, ha nem a középkori kínzási módszerek tömkelegével?

Egy deszkapadlóval fedett dohszagú szobába léptünk, ahonnan egy keskeny falépcső vezetett egy másik, szűkebb szobába. A levegő érezhetően lehűlt, és belegondolva abba, hogy régen emberek sikoltoztak itt… Na, ja. Balra nézve egy nyúzott kinézetű nő ült egy székhez kötözve, kezei alatt tüskékkel (persze ha jól láttam, mert Noel éppen vlogolt valami platformra, így nagyrészben kitakarta), míg balra egy másik szenvedő férfi.

– De cute… – jegyeztem meg, bár belsőmben inkább a borzongás szorított helyet magának, miközben elmélyülten tanulmányoztam a bábut. Sári egy szemforgatással díjazta mondanivalóm, ahogyan úgy általában mindent. Mindig is elítélte az általa gyerekesnek vélt dolgokat, ergo az olyanokat, amikkel egy átlag 13 éves foglalkozik.
– POV itt járt Hanna – mutatott röhögve Nimród egy akasztott emberre, mikor mindannyian leértünk a kisebb, szűkebb szobába.
– Hé! – vetettem oda tettetett sértődöttséggel, bár valamilyen szinten megmosolyogtam a dolgot.

Néhány deszka nyikordult meg a lában alatt, miközben fel s alá tébláboltam a kőfalak mentén. Ablak egy se, csak gyötrőeszközök, meg részletes leírások a használatukról. Megborzongtam. Abszolút nem lennék szegény középkori emberek helyében, akik nem pusztán „turistáskodás” címszó alatt nézik meg ezt a helyet…

– Van egy olyan legenda, ami szerint a fiút, akiről formázták Drakula karakterét, Mátyás király egy cellába zárta ebben a várban – mesélte Sári sejtelmesen. – Addig a jó ideig, ameddig itt tartózkodott, elméletben a férfi patkányokat és madarakat ejtett el a cellában, majd kis karókra húzta őket, hogy „gyakoroljon” – suttogta. Körülbelül egy egyöntető hümmögést kapott válaszul, amit normál esetben talán a szívére vett volna, de nekünk kb. év eleje óta ez a hozzáállásunk, ezért nemigen zavartatta magát. Mi is megszoktuk, hogy az összes kamaszos hülyeséget egy szemforgatással, esetleg egy csípős megjegyzéssel díjazza, így neki is full familiar a bőbeszédűségünk és érdeklődő természetünk.

A zárka termébe érve olyan erőteljes kongás hangja töltötte be a levegőt, hogy még a falak is beleremegtek. A börtönként szolgáló rácsok kondultak egymáshoz Dina keze alatt, aki azt tesztelte, mennyire bírják. Mint kiderült, eléggé.

– Erősebbek, mint amilyennek kinéznek, ugye? – ütötte meg hátulról a fülünket egy hang, mire egytől egyig összerezzentünk. Tamara állt a sarokban, halkan kuncogva. Gyomrom összerándult, és valamiért egy szörnyű, megmagyarázhatatlan előérzetem támadt.
– Menjünk lányok… – suttogtam, de a többiek ügyet sem vetve rám, folytatták, amit elkezdtek. Sári egy tábla olvasásába merült bele, Szilvi Nimródot fotózta, aki épp befészkelte magát egy kis résbe, és teljesen összegömbölyödve guggolt, míg Katáék röhögtek valamin kettesben, mint mindig. Klassz.

Elképesztő látvány tárult a szemünk elé, ahogyan a Fehér-bástya korlátja mellé állva lenéztünk a Vajdahunyad vár belső részére. Az amúgy is díszes, impozáns épület ebből a szögből egy teljesen más arcát mutatta. A gótikus és reneszánsz jegyeket egyaránt ötvöző Bethlen-szárnyhoz tartozó lépcső hófehéren virított, míg kidolgozottságában és apró részleteiben pedig el lehetett veszni. Teljes összhang uralkodott a narancssárga színű cserép tetejű tornyok, és a fehér, talán enyhén bézs falak színe között is. Egymást váltották a kisebb-nagyobb ablakok, boltívek és a szögletes, mégis lágy minták. Nem mondom, a budapesti Vajdahunyad vára is mesterien kidolgozott, de azért ez… Egy pillanatra mindannyian elcsendesedtünk, és csak némán álltunk egymást mellett. Hallgattuk a minket körülvevő hangokat, a levegő nyugodt áramlását, az évfolyam lelkes beszélgetését, és a madarak halk csiripelését. Éreztük, ahogyan a hajunkba kap a szél, majd játékosan továbbáll. Ahogyan körbejárt minket a friss, tömény virágillattal keveredett levegő és átitatta teljes lényünket. Talán mindannyian magunkba próbáltuk szívni ennek a helynek a varázsát. Mert… bőven volt mit!

***

– Még mennyire van? – lihegett Sári, miközben oldalát fogva baktatott fel a kikövezett úton. Az égből az esőcseppek sorra potyogtak, a levegő pedig egészen lehűlt, amin az erőteljes hátszél sem igen segített. Szinte az egész évfolyam kifulladva küzdötte magát a hegyoldalon, kis csoportokba verődve, ki-ki egymagában. Persze itt is akadtak kivételek rendesen, akik fejükbe vették, hogy elsőnek érnek Déva várába, míg olyanok is akadtak, akik a sereghajtói helyre pályáztak. Viszont ekkor még a legnagyobb partiarcot nem is említettem, vagyis Krisztiánt. Magával hozott egy JBL hangszórót a hegyoldali túrára, és ezerrel üvöltetett valami magyar számot. Igazából tök poén volt, egészen ameddig Abigél tanárnő rá nem szólt, hogy erdőben vagyunk, és azonnal tegye el… POV 7. évfolyam.

Mire végre elértük a tetőt, a lábamat már egyáltalán nem éreztem, és úgy lihegtem, mint valami vemhes szamár. Mondjuk a többiek is hasonlóan kipurcantak, legalább nem voltam egyedül. Mire mindenki kifújta magát és Tamarát körbeállva elcsendesedtünk, az idegenvezető belekezdett egy helyi legendáról szóló balladába. Név szerint Kőmíves Kelemenné történetébe. Ha valaki nem ismerné, a story körülbelül annyi, hogy van tizenkét kőmíves, akik Déva várát építik, ám a falak minden éjjel leomlanak. Aztán ez a 12 kőmíves megfogadja, hogy annak a mesternek a feleségét befalazzák, aki másnap elsőként érkezik az építkezésre. A sors úgy adta, hogy Kőmíves Kelemenné jött elsőként, ezért a férje és társai befalazzák őt a vár falába, satöbbi. Igazából elég depis maga a történet, de mégis van benne valami csendes szépség.

– Dina – suttogta Sári megbökve a lányt, aki telefonját bújta. Gondolom, chatelt valakivel. – Kata te is. Figyeljetek! – próbálkozott. Természetesen hiába.

A levegő egészen lehűlt az eltelt idő alatt, és bár nem fáztam kifejezetten, tüdőmet mégis érezhetően átjárta a fagy. Az égen halomnyi felhő gyülekezett, jelezve: bármikor eleredhet. Mintha a természet nem helyeselte volna ittlétünket…

– Juj, megint nagyon cuki beszélgetésünk van Sherlockkal – nézett rám Edina egy idő után, csintalan vigyorral. Nem telt sok időbe, mire rájöttem, hogy ahelyett, hogy Tamarára meg a Déva váráról szóló balladára figyelne, egy közönséges AI-jal írogat.
– Dina, pls, figyelj… Most vagyunk itt… – suttogtam és próbáltam felelősségteljesnek tűnni, de a hangom nem akart engedelmeskedni, ezért leginkább valami elnyújtott, nyafogásszerű kérésnek tűnt.
– Na, ez melyik? A tetőjelenet? – hajolt oda Sári érdeklődve, mire sóhajtottam egyet.
– Aha. Éppen idegesítem. Megkérdeztem mi a csillagjegye, meg elkezdtem énekelni neki a pink fluffy unicornt… Nem lett mérges… Á dehogy – villantott büszke mosolyt Dina, miközben tovább pötyögött telóján.
– Amúgy ez a tetőjelenet tökre úgy hangzik, mint az „erkélyjelenet”… – jegyeztem meg, csak úgy random.
– Az. Nagyon – röhögött Sári. – Te és Zsolti meg, mint Rómeó és Júlia.
– Haha, nagyon vicces. De nem akarom ellopni a pasid – forgattam a szemem kelletlenül.
– Nézd, mit írt Moriarty – mutatta felém Dina telefonját, miközben láthatóan a reakciómat pásztázta. Hát, nem is tudom, engem annyira nem hatott meg, de azért bólintottam egyet.
– Lányok, sss – csitított Sári halkan, de már késő volt.
– Ó, én igazán nem szeretnélek titeket zavarni ezzel a művel! Mondjátok nyugodtan, ha valami gond van, és ha szeretnétek, megbeszélhetitek, amit elkezdtetek, én pedig utána folytatom. Tényleg – vetette oda szarkasztikusan Tamara. Motyogtam valami „elnézést” félét, majd megszégyenülten a földet kezdtem pásztázni, akárha suliban égtem volna be. Hát ja, totál cringe.

***

Este 7 körül érkeztünk a szállásra, ahol – mivel már napközben lepakoltuk a bőröndünket a szobákba – egyenesen vacsorázni mentünk. A kb. 10 fős asztaloknál egész kellemesen elfértünk, és megkóstoltuk a helyi húslevest meg valami pörköltös tészta szerű dolgot. Egyébként az étel egészen ehetőnek bizonyult, és végre egy kicsit tudtunk pihenni, és kifújni magunkat a nap fáradalmait követően. Miután Abigél tanárnő elmondott minden fontos tudnivalót, vagyis hogy másnap 6:45-kor ébresztő, ma este 10-kor takarodó és 11 után alvás, úgyhogy egyáltalán nem akarja meglátni vagy meghallani, hogy bárki ébren van, igen, még Krisztiánt sem, kezdődhetett az esti buli.

A szobában előkerült minden: kekszek, házi sütemények, chipsek, gumicukrok, amit csak akartunk, így még akinek nem is ízlett a vacsora, az is bőven jóllakott. Ja, meg persze társasok tonna számra. Először úgy döntöttünk, játszunk a Sári által hozott Körvonallal, de mivel ezt széttrollkodtuk (pontosabban én, de ez részletkérdés…), Kata egyik Sherlock Holmes-os játékát próbáltuk ki.

– Moriarty! – szólalt meg Sári lelkesen.
– Üdv teammate! – kontráztam, majd komisz vigyorral lepacsiztunk.
– De hé, én is az vagyok – nyafogott Kata, bár reakció nem igazán érkezett.
– Szilvi, te? – fordultam a mellettem ülő lányhoz, bár számítottam a válaszára.
– Moriarty – nyilván.

Annyi szent volt, hogy én valóban Sherlock örökös vetélytársának csapatába kerültem, de hogy a többiek közül ki blöfföl ilyen pofátlanul… Kiváló kérdés.

– Dina, biztos nem jössz? – kérdezte Sári, bár nem tudom, miben reménykedett. Edina csak megrázta a fejét, majd az ágyon hosszan elnyúlva tovább firkálgatta a Vajdahunyad várról készült rajzát, miközben magában dudorászott valamit. Meg kell hagyni, gyönyörű hangja volt, és akármikor énekelt, szinte az egész baráti kör lenyűgözve figyelte, és most egy ideig én is hasonlóan tettem. Nemt’om miért, valahogy mindig meghat az énekszó.

Kata kezdett, mivel övé a játék, másrészt mert a többiek vagy régen játszottak vele, vagy teljesen új volt számukra. Egy ideig mérlegelt, végül pedig Sári „nálam van a bomba” skandálását figyelmen kívül hagyva, elvágott Szilvi előtt egy drótot. Semleges.

– Mi a…? – Bámultam az előttem álló bögrére, amelybe az imént töltöttem zöld teát. Vagyis csak elméletben zöld teát, mert az illata, a színe, sőt, belekortyolva még az íze sem hasonlított rá. Inkább valami enyhe gyümölcsösnek érződött. – Kamu zöld teát kaptam – nyilatkoztam mély bánatot imitálva. – Pedig anyukám azt mondta, azt főz…
– Nagyon jó! – vonta meg a vállát Sári, majd mivel ő következett, gondolkodva pásztázta az előttünk heverő lapokat.
– Mi Katával hoztunk zöld teát – szólalt meg Dina, miközben újabb vonalakat húzott vagy törölt ki a művéből.
– Valódit?
– Igen. Ez az egyetlen tea, amihez nem kell forró víz. Ez hidegben is elkészül – magyarázott, fel sem nézve. – Katával épp készítünk egyet, ami reggelre lesz iható.

Miután lement az első kör, Kata újabb lapokat osztott. Óvatosan tanulmányoztam a sajátjaimat, majd miután tudomásul vettem, üres lapok, azon gondolkodtam, kinél vágjak. Sári és Kata egymás szavába vágva sikoltoztak, hogy náluk van a bomba, míg Szilvi csendben figyelte mind az eseményeket, mind pedig minket, játékosokat. (Egyébként csak nekem van olyan érzésem, hogy minden mozdulatom követi és lassan többet tud rólam, mint én saját magamról???)

Az este nagyjából ilyesformán telt. Minden hatástalanító után 4 „nemááár” kiáltás hangzott, ám mikor Kata elvágta a bomba vezetékét, már csak ketten örömködtünk. Én és Sári, a kettő tényleges „Moriarty”. Miután kiszórakoztuk magunkat ezekben az eszement párbajokban, kipróbáltunk egy általam választott, memória alapú játékot. A harmadik kör után mindannyian rage-eltünk, merthogy gőzünk sem volt, milyen lap van előttünk, arról meg végképp, hogy a többieknél mi lehet. Persze a nevetés sem maradt el, sőt egyik játékba Emma is beszállt, míg az este végére Dinát is rábírtuk egy blöffölősre, aki bár az elején nagyon tiltakozott, ráadásul a hangulatépítés kedvéért még néhány Billie Ellish számot is berakott (?), végül beadta a derekát. Teljes volt a csapat. A percek csak úgy suhantak, de a pillanatok megmaradtak.

Bennem pedig megfogalmazódott még valami, amit talán már a legelejétől tudtam: Ez a kirándulás jó lesz. Sőt! Feledhetetlen.

III.

– Hanna, adsz netet?

Na igen, valami ilyesmire keltem kedden 6:45-kor. Sári állt az ágyam előtt, miközben fürkészőn vizslatott hol engem, hol a telefonja képernyőjét.

– Neked is jó reggelt! – motyogtam fáradtam, ám mivel fejtegetni kezdte, hogy csak apukájának szeretne üzenni, lemondóan a telómért nyúltam, hogy aztán fáradtan visszatemetkezzem a meleg paplan alá. Good morning for everyone...

Mint az később kiderült, nem én voltam az egyedüli, aki aludt volna tovább. Az étkező nyüzsgött a hasonlóan álmos, bágyadt tekintetű évfolyamtársaimtól, akik csoportokba verődve válogattak a bal oldalon elhelyezkedő svédasztal tetejéről, melyet roskadásig pakoltak. Friss tojásrántotta, virsli, zöldségek, szeletelt kenyér, meg úgy minden volt, ami egy átlagos magyar reggeliben megtalálható.

– Sziasztok! – köszönt ásítva Kata, miközben helyet foglalt mellettünk egy asztalnál. A többség csak egy baráti intéssel fejezte ki üdvözletét, majd mindenki folytatta, amibe belekezdett. Nagyrészt csendben ettünk, magunk előtt bambulva és csak full random dolgokon gondolkodva, vagy épp Lotti és Dénes eszmecseréjét hallgattuk arról, hogy mennyi a hasonlóság a fiú és valamelyik plüss brainrot karakter között.
– Tökre ugyanúgy néznek ki. De nem? – fordult felénk Lotti, hogy kikérje e becses témában a véleményünket.

Vetettem egy pillantást Dinire, aztán a banánhéjból kiálló, chimpanzini bananini névre hallgató majomra (?), majd ismét Dénes immár röhögő arcára, és őszintén?

– Aha, picit – feleltem kuncogva.
– Ugyeee? – villantott komisz mosolyt Dénesre, mire ő kikapta kezéből a plüssjátékot. Szegény, besértődött.
– Jaj, ti – sóhajtott fel Sári fájdalmasan. – Egyébként ma mi a program?

***

Hatalmas tapsvihar tört fel a terem négy sarkából, ahogyan Patrik egymás után védte ki a kapura rúgott próbálkozásokat. Ismételten elhajította a labdát a terem túlsó végébe, ahol Noel fogadta a passzt, rövid csel után Ákosnak célzott, aki pedig a kapura lőtt. Kapufa, de közel volt.

Elképesztő sebességgel járt a labda a focisták között, akik fáradhatatlanul igyekeztek a győzelem felé. Az állás eddig 3:0 volt a helyi parajdiak javára, de az évfolyam (vagyis inkább a b osztály fiúi) által alkotott csapat is olyannyira sokszor került gólhelyzetbe, hogy szinte egy szálkán múlott, mikor hozzuk be lemaradásunkat.

A bíró oly hevesen kapkodta a fejét ide-oda, hogy az szinte bármelyik pillanatban képes lett volna legurulni. Az egész termen izgalommal keveredett feszültség uralkodott, egymás között sugdolóztak a diákok, vagy éppen a fergeteges játszmát követték minden pillanatban.

Nem értek sokat a sporthoz, de hogy eszméletlen profi mind a két csapat, az szent.

A labda egy szempillantás alatt vándorolt Gergőhöz, aki ellenfelét kicselezve Noelnek lőtt. Ákos épp szabad volt, így a következő passzt ő kapta. Lábaival lefékezte, és a támadó tömeg elől balra kitérve határozott mozdulattal elrúgta. Akkora sebességgel száguldott a labda, hogy mire a kapus srác felfogta, már a hálóban volt.

3:1. Kitörő tapsvihar és ujjongás töltötte be a termet, amely hemzsegett az immár lelkes focistáktól és nézőktől. Egy emberként harsant fel a közönség a csapat javára.

És ameddig mindenki kisikoltozta magát, ismételt próba következett.

Fél percre rá az állas 3:2-re változott.

***

Jó egy óra múlva már Szováta felé tartottunk, hogy megnézzük a sófeldolgozás menetét.

– Katikák, Zolikák! – szólított a férfi, mire a társaságból úgy ötödszörre is kitört a nevetés. Mindenki egymás között sugdolózott vagy épp Zolira nézve gesztikulált, aki zavarában mindenkire erőltetett vigyort villantott. Elméletben a só szeletelését jöttünk megnézni, de őszintén, addig jutottunk, hogy mivel a bácsi (őszintén nem tudom, hogy hívják) úgy döntött, nem fogja mindenki nevét megjegyezni, így a lányok Katikák lettek, a fiúk meg Zolikák. Talán a sors iróniája.

És ahogy ezt sikerült lebeszélnünk, elkezdett reklámozni egy terméket, ami állítólag „eltünteti az összes pattanást; örökre”; és amiből, ha visszaérünk, valószínű az összes kifogy, tekintve, hogy a 65 fő nagy többsége azonnal akart egy olyat. Engem személy szerint nem győzött meg, de ők tudják…

– Katika! Zolika! – emelte ismét magasba kezeit. – Irány sót vágni!

Kissé rendezetlen, egyszerű, mégis a szemnek kellemes dombocskákhoz értünk. Egy kisebb füves, szénával borított rét, körülötte napfénnyel itatott erdő vett körül bennünket, ahogy mindannyian körbeálltuk a bal oldalon lent elhelyezkedő, nagyobb fapagodát.

A férfi beizzította a vágószerszámot, aminek végén hatalmas robajjal kezdett pörögni az él. Ezt az óriási sódarab fölé emelte, majd belevágott.

Körülbelül két másodpercen belül az elöl állók úgy festettek, akárha hóvihar tört volna ki. Ruhájuk egészét a fehér, porszerű só borította. Míg néhányan megdöbbenve hátráltak egy lépést, ám olyan jelentkező is akadt, aki még közelebb férkőzött, csak hogy megtapasztalja a tömény sóport. Ha Sári nem ránt vissza, hogy valamit súgjon nekem, talán én is az utóbbi kategória részese lettem volna, ugyanis elég szórakoztatónak nézett ki. Bár belegondolva, hogy hogyan fognak este fürdésnél szenvedni vele, ráadásul milyen hegyibeszédeket kapnak majd Istvántól… Asszem semmi kritika a részemről.

***

– Ki tudja merre, merre visz a végzet… – harsant fel a székely himnusz. Az évfolyam lelkesen beszállt az éneklésbe, és attól eltekintve, hogy személyenként külön hangról kezdtük, egészen megvolt az összhang. Abigél tanárnő hol mosolyogva videózott minket, hol a tanárokkal együtt dalolt velünk, míg Barbi és Johanna az iskola által készített koszorút tartották magasba, azzal a szándékkal, hogy a himnusz után elhelyezik a többi mellé.

Ezzel tiszteltük meg Tamási Áron síremlékét.

– Tamási Áron írta az Ábel a rengetegben című könyvet. Hazaúton rávesszük Katáékat, hogy hallgassák meg – súgta nekem Sári, miközben tekintetét szorosan maga előtt tartotta, mintha továbbra is énekelne.

Csendesen bólintottam.

Mintha eső készült volna, sötét felhők gyülekeztek az égen, így szinte teljesen eltakarva a napot, míg egy egészen halvány, selyemszerű köd lepte a távoli hegyek vonulatát. Talán ha más jön ide, elönti a búskomorság, de a mi osztályunkat elnézve… Olyan jókedvűen énekeltek, vagy épp sutyorásztak egymás között, mikor nem figyeltek a tanárok, hogy ez a jelző közel sem illett ránk.

– Tedd fel a tetejére! Nem. Igen. Igen, oda! – mutogattak folyamatosan a fiúk Barbinak (aki nem tudta eldönteni, hogy hova helyezze a koszorút), miután a dal végére értünk.
– De onnan leesik! – mászott át a kerítésen a lány, egy nem várt sártócsába érkezve. Megpróbálta felhelyezni a zöld ágakból font karikát, bár mint kiderült, igaza volt.

Én, azt hiszem, nem voltam teljesen a helyen gondolatban, de minden erőmmel ennek ellentétét próbáltam elérni. Dina folyamatosan a fülembe dudorászott, valami – gondolom – bájos történet dallamát. Mikor közöltem vele, hogy Sárát biztosan érdekli, de engem legyen szíves hagyjon, egyszerűen folytatta, ráadásul úgy guggolgatva, mint valami ősrégi videójáték figurái.

Aztán megpróbáltam átszellemülni a hangulattal. Nagyjából itt is annyira jutottam, hogy miközben Barbi elhelyezte a koszorút végül a sírkő tetején, addig teljesen átfagytam, és Sárival szinkronban nyafogtunk egy-egy kürtőskalácsért, ami kihagyhatatlan tétele Erdélynek. Ilyen az élet…

***

Kissé elcsigázott, mégis jókedvű társaságként érkeztünk meg az aznapi szállás területére.

Fehér kötényt viselő, fiatal hölgy kínált tálcán kalácsot, a panzió udvarába belépőknek. A táskákkal és bőröndökkel megrakodott diákok jóízűen emeltek le egy-egy darabot, hogy aztán folytassák az útjukat az Abigél tanárnő által kijelölt szobáikba.

– Vacsora után jöttök Among us? – harapott bele Sári a világos tésztába, miközben bőröndjét maga után húzva az étkező felé vette az irányt.
– Aha. De nincs kedvetek inkább valami kevésbé… valamit, amit a való világban lehet játszani? – vetettem fel a többiekre nézve. – Mármint Among us-ozni bármikor lehet, de ritkán van, hogy így együtt vagyunk sulin kívül… De – emeltem védekezően fel kezeimet –, nekem mindegy. Tőlem lehet, amit akartok.

Sári egy tőle egészen megszokott „felőlem” vállrántással intézte válaszát, míg a többieket láthatóan nem kötötte le a téma. Helyette a Stardew Valley MPC-iről tárgyaltak, meg olyan izgalmakról, hogy kinek, milyen farmja van a virtuális térben.

– Én Emilyhez mentem hozzá, mert a legelején rosszul állítottam be magam – locsogta Kata jókedvűen.
– Tényleg? Egy lányhoz…? – nézett Sári rájuk elkerekedett szemekkel.
– Igen, egy lányhoz ment, mert az elején fiúnak állította be magát, és így Kornél lett a neve – magyarázta halkan nevetgélve Edina. – Ugye, Kata?
– Egyébként nektek ki a kedvencetek? – dobtam be, csak hogy ne maradjak ki.
– Nem tudom. Annyira nem ismerem őket – vette elsőként magához a szót Dina, miközben mindannyian a szűk lépcsőn próbáltuk felvonszolni bőröndjeinket, legalábbis én, Szilvi és Sári. Katáék szobája még a bejárat mellett volt közvetlen, így ők ezt az akadályt egész egyszerűen hidalták át.
– Csak Sebastian – intézte szavait Sári teljes átéléssel.
– Fúj. Ő emós meg depis, de semmi extra – ellenkeztem, csak hogy hergeljen a lányt. – Sam, na ő ezerszer jobb! Ő ezerszer helyesebb!
– Jaj, te! Sebastian sokkal aranyosabb. Tudod, van az a medúzás ünnep – nézett hátra Sári, miközben az ajtót próbálta kikulcsolni. Bólintottam. – Na, és ott ő valami olyasmit mondd, hogy „Életem legjobb döntése volt, hogy összeházasodtam veled”, míg Sam azon gondolkodik hangosan, hogy belökje-e Sebit a vízbe – röhögött kínosan.

A zár kattant, mi pedig bejutottunk egy szűk, mégis egészen takaros belső térbe. Egy franciaágy és kettő külön, jobbra elnézve pedig egy hasonlóan pici fürdőszoba. Mindannyian beljebb léptünk a szőnyeggel borított padlón, míg sorra foglaltuk el az ágyakat. Sárié lett az ajtó felőli egyszemélyes, Szilvié pedig a vele szembeni. Én megnyertem a kétszemélyes franciaágyat Hédi társaságában, de nem bántam. Amíg Katáék is beljebb jöttek, hogy együtt menjünk vacsorázni, Sárival folytattuk az érvelésünket a random játékbeli fiúk pártját fogva, vagy épp ellenük. Ezzel elvoltunk egy darabig, bár őszintén, nem jutottunk semmire. Arra pedig, hogy milyen abszurd dráma veszi kezdetét másnap, egyikünk sem számított.

IV.

A nap lágy sugarai meg-megcsillantak a zafírkék tó bámulatos tükrén. Friss, üde színbe borultak a fenyők tüskés, zöld levelei, melyeket akárcsak a festői hegyek, körülöleltek bennünket. A levegő illatos volta, a madarak aranyos csiripelése, a természet zöldellése, de leginkább a monumentális hegyvonulatok hátborzongató érzést keltettek az emberben. A természet nagy erővel bír.

Mint azt Tamarától megtudtuk, egy Y alakú tó partján álltunk. Az óriás méretű vízmennyiség alattunk csak néhány lépésre. Felszíne oly tiszta, oly nyugodt, akár aludni is lehetne tükrén. Szemben hatalmas sziklákból álló hegység, amelyen zöldellő erdők, és falusi fakunyhócskák terülnek el. Mintha egy fantasy könyvbe csöppentünk volna.

– Uramisten! – suttogtam a korlát mellett végigsuhanva. A friss levegő szelíden cirógatta testemet, miközben én csak élveztem. Élveztem, hogy itt lehetek, hogy részem lehet egy efféle csodában.

***

– István! István! István! – kántálták lelkesen a buszsofőr nevét, miközben az egyre csak bevette a kanyarokat a szoros szűk sziklái között. Tapsvihar, nevetgélés, és abszolút jókedv. Ezzel a három jelzővel lehetne illetni a hangulatot, ami a buszon uralkodott akkor.

Rövid negyedóra elteltével aztán mindannyian leszálltunk, hogy gyalogosan folytassuk túránkat a Békás-szoros terebélyes sziklafala között. Zsibongva kászálódtunk le a fehér és a karamellszínű járműről, miközben Abigél tanárnő próbálta fegyelmezni a csapatot. (Spoiler: sikertelenül.)

– Megkérdeztem Sherlockot, ki az idegesítőbb – dörzsölte össze tenyerét Dina. – Azt mondta, nem sok előnnyel, de én vagyok – nevetgélt vidáman, miközben a többiek is mellénk értek.

Nem is tudom, mit kellett volna mondanom. Talán egy érdeklődő megjegyzést, talán csak egy sokatmondó bólintást. Viszont ezen a ponton elrepedt valami. Valami, amiről nem egészen tudtam micsoda, csak úgy ott volt.

– Hannaaa – bökött meg ismét, mire felkaptam a fejem.
– Jaaa… Bocs, amúgy az jó – intéztem el gyorsan, egy kínos nevetés kíséretében.
– Nem is figyelsz… – motyogta hátizsákom egy lelógó darabját piszkálva. Megvontam a vállam, és odaléptem Szilvihez, aki Nimród mellett baktatott egészen csenden.
– Hiii! – vettem át a fiú helyét. – Hogy tetszik?
– Um, tetszik – válaszolta szűkszavúan.
– Erdély annyira szép! Szerinted? – tettem újabb próbát a gyűrűmmel babrálva.
– Jaaa – érkezett a gyér felelet.
– Este lesz buli. Te várod? – érdeklődtem elvékonyodott hangon. Most komolyan, mért nem tudok egy normális beszélgetést kezdeményezni??
– Ahaa.

Az út egészen gyorsan eltelt. Szilvivel némán baktattunk a düledező sziklák között nézelődve, míg amikor egyszer-egyszer egy szebb forráshoz vagy kimagasláshoz ért az évfolyam, félmondatos szóváltás következett. Viszont nagyrészt Sári és Nimród eszmecseréjét hallgattuk félfüllel, asztronómiáról. Vagyis, hogy Nimród azon törte a fejét, hogy miképp lehetne messzebbre jutni a világűrben, míg Sárit az érdekelte, mi lehet ott. Ha pedig ők is elcsendesedtek, Edina vette magához a szót.

***

A sors iróniája lenne, hogy a Gyilkos-tó partján került sor az eddigi legtöbb „gyilkos-nézésre”? Ha tőlem kérdezed, minden bizonnyal. Viszont térjünk vissza a jelenbe.

– Ahh, kürtőskalácsot akarok! – nyafogott Sári a kikövezett ösvényen felfelé.
– Ja, én is – helyeseltem, és próbáltam eltalálni a lány által meghatározott hangsúlyt.

Mivel lent ezt mondták, a játékosan csörgedező erecske vonalát követve gyalogoltunk felfelé, ki-ki a maga tempójában. Kisebb-nagyobb bokrokkal szegélyezett zöldellő fenyőerdőn haladtunk keresztül, ki-ki a maga tempójában.

– De tényleg. Erdély nem Erdély nélküle… – sóhajtozott a lány túljátszott drámával.

Néhány perccel később kiértünk a zöldellő fák árnyékából, egyenesen a tó vize mellé. Mondanám, hogy bársonyosan kéken csillogott, de a hazudozás nem az én műfajom. Nevével párhuzamban rideg fehér színe nem keltett túl bizalomgerjesztő látványt, amit a magából a tóból kiálló fadarabok sem segítettek elő, tekintve, hogy a fatuskók olyan érzetet keltettek, akárha a tó támadásra képződött volna.

Óvatosan közelebb léptem a vízparthoz, és a Lotti által tanított trükköket bevetve, a földre helyeztem kamerával lefelé telefonom és lőttem pár képet a tájról. Meg persze magamról, amit Szilvi megmosolygott, de sebaj, mert majd szép emlék lesz. Mondjuk belegondolva, hogy anyukám pont ezzel a kifogással fényképezett engem a buszon, és én pont ezt az elképzelést nevettem ki…

– Akkor mi legyen? Leüljünk itt, vagy menjünk feljebb? – tárta szét a karját Sári, amolyan „nekem mindegy” stílusban.
– Idk. Amit akarsz. Kata, Dina? – fordultam a lányok felé tanácstalanul. Kata csak megvonta a vállát, míg Edina valami egészen másról kezdett hablatyolni.
– Megpróbáltam megtanítani Sherlockot a „dzs” betűre… – áradozott lelkesen. – Bár…

A mondandóját azonban nem fejezte be, és valószínű sosem tudjuk meg, mi lett volna a vége, ugyanis az a valami, ami délelőtt elrepedt bennem, most már temérdek darabra töredezett.

– Edina, minek írogatsz folyamatosan egy AI-jal?! De tényleg, most így együtt vagyunk, végre az iskola falain kívül, te meg holmi chatbottal szórakozol 0–24-ben… – tört ki belőlem a keserűség.

Néhány másodperc néma szünet következett be. Edina bokán rúgott.

– Most tényleg? – forgattam szemeimet, és egy lenéző pillantást vetettem rá.

Ekkor Katán volt a sor. Sípcsonton ért a Dináénál valamivel komolyabb rúgás.

– Hanna, minek piszkálod őket? Hagyd abba! – szólt rám Sári, amíg minket próbált szétválasztani. Nem ment valami sokra, tekintve, hogy egy kisebb rúgást kapott Dinától, aki ezek után folytatta az én gyepálásomat, Katával párhuzamban.
– Ja bocs, hogy gáznak tartom, amiért folyamatosan telefonozik, és kb. másról sem beszél, csak arról, hogy mit írogat egy fikciós szereplővel – szólaltam fel sértett hangon. – De amúgy komolyan őket véded? Akik egy random megjegyzésre fizikai bántalmazással reagálnak??
– Képzeld, nem csak arról beszél, ha figyelnél, sok mindent megoszt a madarakkal kapcsolatban is. És nem, nem védem őket, csak Katának ezt nehezebb kezelnie…

Ezek után nem tudom pontosan, mi történt. Kitört belőlem a kontrollálatlan düh, és tiszta erőből Edinának mentem, aki egy fájdalmas felszisszenést követően most már hasonló erővel talált el. Ezt a mozzanatot Kata sem hagyhatta figyelmen kívül. Hirtelen rúgás ért. Volna. Csakhogy egy határozott mozdulattal elkaptam a lábát, hogy majdnem hanyatt esett.

– Lányok, álljatok le. Hanna, te ne szekáld Katát, Kata te meg ne rugdosd Hannát! – könyörgött, engem odébbtolva.
– Ja, majd pont rád fogok hallgatni – szúrtam oda keserűen.

Szemeimből könnyek folytak, ahogyan kezdtem felfogni a helyzet teljes egészét. Mert itt nem egy egyszerű baráti lökdösődésről volt szó, poénból. Hanem egy rossz szóra, egy rossz mozdulatra a részemről, hogy kívülálló legyek a baráti csoportban. Egy nyers, de őszinte megjegyzés, és nemcsak az vág vissza, akinek szólt, hanem valaki testőrként védelmezi, mintha szent lenne, míg másvalaki, aki eddig pártatlan volt, hirtelen szintén oldalt vált. Mit mondjak, szép az élet.

Egyébként miután végre ismét egy normális teenager szintjén viselkedtünk, körbejártuk az egész hegyoldalt, és bár a hangulat nem maradt felhőtlen, viszonylag jól elvoltunk. Egészen hangulatos hely volt, kisebb fából készült bódékkal, és az az általam kifejezetten kedvelt füstös falusi illattal a levegőben. Nevetgélve lavíroztunk a kőből épített lépcsőn, hol együtt, hol pedig egymást elhagyva. A legtöbb bódé teljesen zárva állt a parton, így mikor a harmadik kürtősös kunyhó elejét pillantottuk meg üres kiszolgálópulttal és sötét belső térrel, kezdtük elveszíteni a reményt.

Na ez körülbelül addig tartott, ameddig a random beszélgetések közepette megpillantottuk Krisztiánt, kezében a hőn vágyott édességgel. Több sem kellett nekünk, követtük a vonalat, ahonnan érkezett, és pár perc bolyongás után ráleltünk kettő, végre nyitott(!) bódéra! Mindkettő előtt tolongott az évfolyam nagy része, akik láthatóan hamarabb felfedezték ezt a lehetőséget, de sebaj! Erdély nem Erdély kürtőskalács nélkül; ami most már nekünk is lett.

***

– És… ööö…
– Lejárt! – sípolt Sári a fülembe, mire röhögve kikaptam kezéből a dudát.
– Jó, egy pont nektek. Kata, te jössz! – mutatott Szilvi a paklira.

Nem tudom, pontosan mivel játszottunk, de körülbelül az volt a lényeg, hogy egy embernek körül kell írnia a kártyán szereplő nagy betűkkel kiírt szót, úgy, hogy nem mondja ki közben az öt, tabuként megjelölt kifejezést. Na, és aki téveszt, nos, annak az ellenfél a fülébe sípol. Igazából elég fun volt, ráadásul kicsit kikapcsolta az agyunkat a nap fáradalmai után.

– Dina, te nem játszol? – néztem az ágyon telefonozó lány felé. Fejét unottan megcsóválta, jelezve, nem érdekli. Mélyet sóhajtottam.
– Ti majd kimentek a bulira? – érdeklődött Szilvi felbátorodva, a megszokott csendes viselkedéséből.
– Ah, tuti nem. Abba a hidegbe én ki nem teszem a lábam – borzongott meg Sári.
– No way… – Mondjuk valamennyire meg tudtam érteni. Sokkal kényelmesebb itt bent, csak hát ez az utolsó közös esténk itt, Erdélyben.

Egyébként nem sokkal ezután minden ellenkezés ellenére kimentünk és vetettünk egy pillantást a „bulira”. Amennyit láttunk, az annyiból állt, hogy a bejárathoz közeli szabad téren összeverődött vagy 30 gyerek, és miközben a JBL-ből hangosan üvöltött a zene, ők egy vizespalackot rugdostak. Jöttünk, láttunk, mentünk, és fél perc múlva ismét a szobában ültünk. Nem volt valami nagy durranás. Legalábbis akkor.

– Dina…? – szólítottam meg bizonytalanul a lányt. Ő csak hűvös, kérdő tekintettel pillantott rám, így folytattam. – Figyelj, bocsánat! Paraszt voltam.

Nem érkezett felelet. Edina hosszasan pásztázta az arcom, valószínű azt nézte, komolyan gondoltam-e. Igen. Abszolút.

Végül alig láthatóan biccentett, jelezve, hogy tudomásul vette.

Nem tudom, délelőtt tényleg az agyamra ment, de nem akartam egyáltalán megbántani. A barátom és nem érdemli ezt.

– Nagyon jó! – vonta meg Sári a vállát, azzal felkapott egy újabb kártyát. Na igen, nála az ilyen mondatok annyit tesznek, mint „ti dolgotok, tudom, hogy nem rám tartozik, kínosan érzem magam, de ezt nincs kedvem jobban kifejteni, szóval inkább tereljük a témát”.
– Hallod… – kezdtem volna, de elharaptam a végét. Vannak dolgok, amikkel még meg kell békélnem.

Langyos esti szellő cirógatta arcunkat, mikor kiléptünk a szabadba. Egészen sötét volt, mégis tökéletesen kellemes idő. Este 10:12. Hivatalosan a szobánkba indultunk volna vissza Sárival és Szilvivel, miután kismillió fordulót játszottunk különféle társasokkal Katáék szobájában, de körülnézve, gyorsan változott ez az elképzelés. Az évfolyam nagy része egy hatalmas kört alkotva táncolt, a hangszóróból hangosan szóló Bagossy számra.

Rövid habozás után, aztán Abigél tanárnő intésére mindannyian beléptünk a körbe, kezeinket egymás vállára helyezve. Lassan lépdeltünk ide-oda, a zene ritmusára.

„Visszajövök én egyszer még. Az esőt, ha elfújja a szél…”

Néhányan énekeltek, néhányan csendesen figyeltek, néhányan pedig barátságos mosolyt villantottak egymásra.

A meleg esti fények aranyfénybe vonták a társaságot, és olyan béke vett bennünket körül… Szinte az egész környék aludt már ilyenkor, így csak néhány kutya ugatása vagy épp az ablakokból minket figyelő diákok csendes moraja hallatszódott. De arra is mintha egy tompító szűrőt húztak volna. Csak mi voltunk, és a pillanat.

Nem tudom, miért, de könnyezni kezdtem. Feltörtek bennem az emlékek. A közös hülyülések vagy épp szeretetteljes pillanatok, amiket az osztály közösen élt meg. Amiket megosztottunk egymással és amiket együtt kreáltunk. Csendesen behunyva szemeimet csak léptem, követtem a ritmust, és mosolyogtam. Mosolyogtam szüntelenül, mert végre úgy éreztem: tartozom valahová.

V.

Azt hiszem, lassan valóban a végéhez közeledünk.

Megjártuk a Medve-tavat, Kolozsvárt, megtanultuk a maradék érdekességeket is Tamarától, és már csak egy hétórás út várt ránk, mire ismét Budapesten leszünk. Egy hétórás út, és vége ennek a mesebeli kalandnak is.

– Among us? – pillantott Sári valamennyiünkre. Már egy jó ideje csak zenét hallgattam, és mivel szinte nem volt olyan szám, amit ne tudtam volna, így azonnal belementem. Szilvi szintén. Rövid kérlelés után Katáék is abbahagyták a Stardew Valley-t, így pillanatokkal később mind az öten fent voltunk a szerveren, Nimróddal kiegészülve. Egy kekszet majszolva vártam, hogy az alul futó vörös csík a végéhez vánszorogjon, amikor is a képernyő átváltott kékre, és bevillant a Crewmate felirat. Ártatlan. Óvatosan közelebb hajoltam a többiekhez, hátha meglátom, ők kik (fair play, természetesen…), de Sári egy, kifejezetten szúrós nézése után inkább hagytam a dolgot.
– Impostor! – kiáltott lelkesen Kata!
– Aha, persze! Az én vagyok – vigyorogtam komiszul. – The real one!
– Ja, the real one – kuncogott Sári.
– Naaa, és te? Mi vagy?
– Crewm…. vagyis Impostor! – válaszolt elvékonyodott hangon, amit utána gyorsan ellensúlyozott egy ördögi „muhaha” kacajjal.

Csak sokatmondóan rávigyorogtam és belevágtunk a játékba. Semmi gyanús nem történt. A legtöbbünk taskokat csinált, és kb. én voltam az egyetlen, aki mániákusan Sári nyomában volt, így a lány folyamatosan sikongatott, hogy meg fogom ölni. Igazából poén volt, egészen amíg nem indítottak szavazást, de hála az égnek, a hat főből összesen ketten gyanúsítottak, amiért szerencsésen megúsztam. Mondjuk annyi szent, hogy ezután sem szándékoztam leállni a „sus” viselkedésemmel, de részletkérdés…

Körülbelül a játék felénél aztán vége lett a mókának. Éppen az electricalban egy, valamilyen vezetékes dolgot csináltam, amikor a kijelzőm elsötétedett, és bevillant rajta a jól ismert „you’re dead” animáció. Sárga, alias Kata volt kedves megölni. Óvatosan hátra pillantottam, és egy tökéletesen sértett arckifejezéssel szuggeráltam a lányt, bár a teljesen értetlen arckifejezése láttán inkább visszafordultam. Fura. Bő fél percen belül aztán Sári egy „Juj, itt van egy hulla!” kijelentés kíséretében beért a bűntett helyszínére és jelentette az esetet. Szavazás vette kezdetét.

– Hárman maradtatok, és egy valaki nem az, akinek mondja magát… – suttogtam drámaira vett hanghordozással.
– Remek. Ki, hol volt a gyilkosság idején? – pillantott körbe Sári az élőkön.
– Én az adminban próbáltam azt a kártyás dolgot – emelte fel Kata védekezőleg kezeit. – Sose működik.

Sári bólintott, majd ő maga is magyarázni kezdett:

– Az Upper-engine-ben voltam, és volt egy taskom itt, emlékeztek, még mondtam is, hogy valaki jöjjön velem – magyarázott a lány –, és így láttam meg Hannát.
– Én végig fent voltam, egy ilyen letöltős cuccal vacakoltam – válaszolt Szilvi is a kérdésre.
– Ja, az megvan, ott pont láttalak – közölte Sári. – Nimród, te?
– Én, ez egy jó kérdés. Valahogy beakadtam egy ajtóba, és szétbuggolt az egész – röhögött Nimród. A többiek egy bólintással nyugtázták.
– Dina?
– Ja, először a Cafeteriában van egy taskom, de utána Katával mindketten lescanneltük magunkat – nyilatkozta Edina –, ugye?

Kata csak bólintott, mire Sári elkezdte összegezni a dolgokat.

– Szóval Kata és Dina tutira ártatlanok, Nimród buggolt, ami nem első alkalom, szóval hihető, Szilvi meg…

Igazából ezen a ponton már csak fizikailag voltam jelen. Gondolataim máshol jártak. Szerettem volna átgondolni, helyre illeszteni a dolgokat. Először is, azt hiszem, élveztem. Élveztem minden percét a kirándulásnak. Sok helyen voltam már, sok közösségben. Mindegyiket egytől egyig imádtam, de ez valahogy más volt. Valahogy valódibb. Négy napot töltöttünk itt, ezerféle érzéssel: öröm, szabadság, megnyugvás, béke, barátság, csapatszellem, boldogság. És persze, volt, mikor a harag, magány vagy hasonlók győztek, de azt hiszem, ezek teszik igazivá és feledhetetlenné a kirándulást. A csoportos nevetések, a kamaszos hülyülések, az ébren töltött éjszakák, vagy épp az apró, de annál emlékezetesebb pillanatok. Saját dal szerzése a buszsofőrnek, gofrisütés este 11-kor, vagy épp eltévedés Déva váránál. Dolgok, amik összekovácsolják az osztályt. Dolgok, amik később is oly sokat jelentenek majd. És dolgok, amikből örök emlék válik. Határtalanul.